„Ha majd én már nem leszek..." - Ő már akkor tudta, amit én nem

Sosem feledem a gyermekkorom. Örökre emlékezetembe égett a színes játékaim képe, mikor egy kupacba hevertek a padlón. Nem feledem azt a negyven Barbie babát sem, amit karácsonykor mama mindig körém rakott. Valamiért egy csodás nyári nap emlékét is örökké hordozom.

Vajon miért pont ezt a napot? Miért szeretném újra átélni, hogy a kertben, mezítláb szaladgálva terméseket, virágokat szedek le? Az orromban még most is ott van papám sóskafőzelékének fenséges illata.

Ezen a napon a szokásos sétánkra indultunk mamámmal a csodaszép gödi fenyvesek között a Duna-partra. Meleg volt, tűzött a nap, szalmakalap a fejünkön. Minden megadatott akkor, amit egy gyermek kívánhatott. A fantáziámat akkoriban a boltban kapható plüss játékok izgatták, igaz erre várnom kellett a mama nyugdíjáig. Hazafele a sétából furcsa dologra lettem figyelmes. Sokszor hozzátette a mondandójához:Ha majd én már nem leszek...

Nem értettem, hogy mit jelent ez a mondat. Vajon mire érti ezt? Egyszer valóban lesz olyan, hogy Ő már nem lesz? Hisz, Ő mindig ott volt nekem. Ha rossz kedvem volt megvígasztalt, ha boldog voltam, együtt örültünk. Nem voltam tisztában a halál fogalmával. Sajnos nem sokkal később megtapasztalhattam.

Pár év telt csak el, majd papám betegsége és halála is bekövetkezett. Rokonaim kisírt szemei és a letargikus hangulat megrémisztett. Elképzelni nem tudtam, hogy hogyan tovább. Mi történt? Mit tudnék tenni, hogy visszaforgassam az időt? El szerettem volna köszönni papától, de nem tudtam...

Teltek, múltak az évek újra, mama egyre többet mondogatta, hogy „Kicsim, ha majd én már nem leszek többet..."

Ekkor már értettem, hogy miről beszél, de bele se mertem gondolni, hogy ilyen hamar következik be az, amire senki sem számított. Felfoghatatlan, hogy nem sétál el többet a boltba és nem süti meg a sikert aratott pogácsáját.

Az is, hogy nem mondja el többé, hogy „Ha majd én már nem leszek..."

Emlékek sokasága maradt csak, közös élmények és a mérhetetlen szomorúság. Gyermekkorom apró foszlányai szilánkosra törtek, hisz nincs többet nagymamám, akihez bármikor fordulhattam.

Tényleg ilyen nehéz ezt feldolgozni? Hogy múlhat el így az élet? Hogy lesz vége egyik percről a másikra?

Nem egyszer keltem fel úgy, hogy biztosan csak egy rossz álom volt, de hiába mentem lakásához, csak a síri csend fogadott. Az a csend, ami a legnyomasztóbb csend a világon. Nem az a békés csend. Bár, ő biztosan jólvan már fent. A szívem szakad meg, de tovább kell lépni, hisz mama is úgy akarná. Bár itt lehetne most, hogy felnőtt fejjel elmondhassam mennyit jelentett számomra. Bár újra sétálhatnék vele. De tudom, ilyen nem lesz többé.

Hisz, mikor nem nyitott ajtót, tudtam, hogy baj van. Hiába hívtam, hiába dörömböltem az ajtón, már nem sietett elém fülig érő mosollyal. Betörve az ajtót, csak elernyedt teste fogadott, amelyet elhagyott az élet. Lelke már az égben, hideg testét megérintve már tudtam, hogy eltávozott. Megrepedt a szíve, hisz annyi mindenen ment keresztül.

Fel kell dolgozni a feldolgozhatatlant, és hinni a jövőben. Az emlékek örökre velünk maradnak és átsegítenek minden nehézségen.

Mamám mosolygó arca mindig ott lesz velem. Egy darabka belőle és gyermekkorom foszlányai örök helyet kaptak szívem legrejtettebb zugaiban. Ezt nem veheti el tőlem senki, ebben biztos vagyok.

Forrás: she.hu